22 km,685M+ a teljes titulusa ennek a távnak, amire még tavaly ősszel neveztem.
Ez a nevezés nem a jól átgondoltak közzé, hanem a "hű de nagyon szeretnék egy
ilyen versenyen résztvenni" kategóriába tartozó események közé tartozik nálam.
Veszélyes kategória! A versenyről sok-sok évvel ezelőtt hallottam és olvastam
először akkor még nagyon felszínesen. Már akkor is tetszett, bár nem nagyon
tudtam, hogy miként is vehetnék részt egy ilyenen, hisz távban futottam már nem
egyszer 20km felett, de szintekben nem jellemző az ekkora mértékű magasság. Nem
ilyen környezetben lakom, a futásaim zöme inkább sík és lankás terepen történik
s mostanában sok közöttük az aszfalt. A Terepfutás oldaltól jövő hírleveleknek
azonban nem bírtam ellenállni és az UTH távjaira invitáló nevezések közül
választottam ki amolyan "egyszeri ejtőernyős" módjára a Twin Peaks Trailt. Mi
bajom lehet? A szinteket valamiért figyelmen kívűl hagytam továbbra is a táv
volt az, amiért azt gondoltam, hogy érdemes indulni. Kb. másfél hónappal a
verseny előtt elmentük a megadott útvonalon túrázni. Nem terveztük végigmenni
rajta, de nagyjából ízelítőt kaptam, hogy mi várható. Vörös kőtől fordultunk
vissza és Pap rétnél üldögélve még átnéztük kicsit a térképet. Azt mondták nekem
itthon, hogy ha a tájékozódás a lényeg, akkor lassabban, ha a biztonság akkor is
lassabban, szóval menjek és csináljam. Mondjuk ezt magam is így gondoltam, de
nem baj, hogy ráerősítettek. Természetesen tudtam, hogy készültségbeli
hiányosságaim ki fognak ütközni csak azt nem tudtam pontosan, hogy hol, mivel
egyedül készűltem. Jártam köredzésre és futottam az egyik "Garmin edző"
segédletével, de nem láttam át igazán az egészet és ugyanakkor mégsem akartam
rágörcsölni. (Jött az a görcs később magától is!) A felszereléseim közül a
hidratációs mellény volt az, ami hiányzott, s ami nélkül a terepfutó nem igazán
terepfutó legalábbis ez van benne a köztudatban. S bennem is így él róluk a kép.
Áprilisban aztán találtam egy mellényt teljesen véletlenül a Decathlonban. Nem a
pontosan jó kategória méretben, attól egy kicsit nagyobb, de ez nem hátráltatott
a verseny alatt, nem tapasztaltam, hogy bármiféle kényelmetlenséget okozna. Arra
azért felhívták a figyelmem, hogy atlétatrikóban némi kényelmetlenséget okozhat,
ha túl nagy a mérete tehát lehetséges, hogy szükségem lesz egy másik méretbeli
mellényre. Vásárlást követően alig vártam, hogy hazaérve alaposabban
átböngészhessem a magam csendességében. Megnéztem különböző méretű és
kialakítású zsebeit, és a kulacsok, túrabotok rögzítési lehetőségeit.
Valamint(!) fő atrakcióját a hátrészbe süllyeszthető 1 literes, folyadék
befogadására alkalmas zsákot, melyhez egy hosszabb cső csatlakozik egy lezárható
szeleppel a végén. Ennek a hosszú csőnek áldásos hatását verseny közben
tapasztaltam meg, a benne lévő egy-két kortynyi folyadék mindig kellően hűvös
maradt, nem úgy, mint a hátamon lévő zsákban zötykölődő nagyobb mennyiségé.
Minden lehetőségét és rejtélyét nem fejtettem meg a mellénykének, de ehhez a
mostani futáshoz mégis elegendőnek bizonyult az, amit eddig sikerült megtudnom
róla. Az egy liter víz végig kitartott a majd 22km-en, a többi pedig nem rajta
múlott. Szentendrére tömegközlekedéssel mentem, a rajtcsomagot a sportcsarnokban
átvettem, feltöltöttem a "zsákom" vízzel, amit magam hoztam palackba. Megettem a
szendvicsem, az előre elkészített energiaszeleteket beraktam a mellényzsebekbe,
magamhoz vettem egy botot és csatlakoztam a többiekhez a buszmegállóba. Némi
zötykölődés után megérkeztünk a rajthoz Pilisszentlászlóra. Az utolsó simítások,
nem gondoltam semmire, vártam, hogy indulhassunk. Emelkedővel kezdtünk, bele is
sétáltunk, nem zavart. Nem találkoztam ismerőssel vagy nem ismertem fel. Ez a
séta futás vagy kocogás váltogatósdi végigkísérte az egész versenyt. Hogy ez az
élbolyban is így volt-e azt nem tudom. Nagyon messzire voltak és 2x hamarabb
tudták le a versenyt, mint én. Vörös kőnél a mászás nem volt egyszerű, nem
szoktam ilyet, jól ki is vette az erőmet, de nem volt az igazi kemény dió. A
folyamatos ereszkedés, szintcsökkenés az rendesen igénybe vette az izmaim és a
megerőltetés meg is hozta a gyümölcsét. Nem sokkal az első és egyben egyetlen
frissítőpont előtt épp hogy kiértem az erdőből, a lábaimat olyan szinten és
mindenhol érően húzta össze a görcs, hogy le kellett ülnöm. A fájdalmon sajnos
ez sem segített hogy ültem, mint egy baba és közben mindenfelé tekeregtem.
Masszírozni próbáltam magam, s közben azon gondolkodtam, hogy akkor most hogyan
tovább. Megettem egy-két energiaszeletet, kortyoltam hozzá vizet, de nem akart
javulni. Mindeközben sorra futottak el mellettem a futók és kérdezték tudnak-e
segíteni valamiben és egyáltalán mi a baj. Arra gondoltam, hogy rövid válaszokat
adok, hagyom őket menni és próbálok minél előbb talpra állni. Talán 15-20 percet
ültem, ezt azóta sem néztem meg. Bebotorkáltam a frissítőpontra, ahol
találkoztam egy ismerőssel, tőle kaptam italpor formájában magnéziumot
tartalmazó elegyet. Jobb híján a számban oldottam fel pár korty vízzel a
kulacsomból. Egy keveset beszéltünk és igyekeztem tovább, hogy négy óra szintidő
alatt beérjek, hisz nem akartam megvárokoztatni vagy feleslegesen riadóztatni
senkit. Az utolsó 6 km-ren sokat számított, hogy a családom egy része a Forrás
utcánál várt és elvették tőlem a botot, ami a Vörös kőnél jó szolgálatott tett,
de a síkon csak hátráltatott. Az is számított, hogy a pár korty folyadék, ami
volt nálam enyhülést adott és a cél felé tartva találtam egy működőképes kutat
is. Már csak a vége lebegett a szemeim előtt ennek a versenynek Gyakorlatilag
alig érzékeltem, amikor elértem a célt. Öröm volt megállni. 3 óra 16 perccel
beértem.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése